Kustár György: Szerkesztői előszó
A jelen kiadvány több szempontból is fontos. Egyrészt időszerű. Azokkal a kérdésekkel foglalkozik, melyek régóta foglalkoztatják a lelkészeket, de nem, vagy csak keveset került szóba. Miért fogy a lelkipásztori hivatást választók száma? Miért hagyják el sokan a pályát? Milyen gondokkal küzdenek a lelkészek a mindennapokban? Kire számíthatnak, ha szükségük van segítségre? Milyen terheket ró rájuk a szerepük, a velük szemben támasztott elvárások? Megannyi kérdés, melyek számát még tovább lehetne szaporítani. A felvetődő dilemmákra sokféle válasz született, informális és hivatalos egyaránt. A munka nem most kezdődött: az országban részben egymástól függetlenül több pásztorációs, lelkigondozói, házasságfókuszú program és szervezet működik. Sőt, katolikus körökben is kibontakozóban van egy a papokkal és az ő mentális egészségükkel foglalkozó program – több más kezdeményezés mellett. Végre
egy olyan kairosznak vagyunk a tanúi, amikor saját állapotukról maguk a lelkészek is nyilatkozhattak, evangélikusok és reformátusok egyaránt. 2022-ben az evangélikus lelkészek között, 2023-ban pedig a református lelkipásztorok közt végeztek felmérést. Az eredmények nem megdöbbentőek; úgy tűnik, olyasmit mondanak ki, amit mindannyian sejtünk vagy sejtettünk. A lelkész a szerepelvárások miatt a magánéletét nehezen választja el a hivatásától. Leterhelt szellemileg és pszichésen. Önmagára, testi, lelki és spirituális egészségére nem jut energia és idő. Sokan érzik magukat elszigetelve és magányosan. Betegszabadságát a lelkészek harmada ha tudná, se venné ki, a szabadnap lehetőségével nem él mindenki. A lelki elvonulást még mindig valamiféle gyanú övezi, annak „katolikussága” miatt, viszont egyre többeknek van igényük arra, hogy lelkivezetőjük legyen, akivel az istenkapcsolatukról beszélni tudnak. Pásztorok ők, akik nyájuk mellett egyedül vannak, akik juhok nélkül maradnak, akik sokszor terelők nélkül magányosan küzdenek.
Másfelől fontos ez a lapszám azért is, mert a szerzők hangvétele józan. Mérlegelnek, megállapítanak, utakat keresnek. Nem keltenek pánikhangulatot, de nem szeretnének megnyugtató önáltatásba se ringatni. A tanulmányok írói és a Körkérdés rovat szerzői a helyzet komolyságát figyelembe véve nyilatkoznak. Ugyanakkor látszik az írások hangvételéből, hogy a felméréseknek, valamint a belőlük vagy ezek mentén született tanulmányoknak a célja nem a kritika, nem éleslátó, de szemforgató ítélethozatal a lelkészek lelki egészségével kapcsolatban. Szándékuk sokkal inkább nyitott kérdések megfogalmazása, az állapotfelmérésre vonatkozó reflexiók megosztása – persze mindezt bátor szókimondással, nem rejtegetve és bújtatva semmit. Emellett nem megjavítani akarnak, mintha az egyháztest, amelyet vizsgálnak, beteg lenne vagy rosszul működne, hanem segíteni és kísérni próbálnak. Új és régóta várt hang ez. A megszokott a felszínes és sokszor panaszkodásba torkolló kritika, melyről úgy érezhetjük, lehet helye az egyházban, a valóságban azonban billogot nyom egy-egy csoportra, az önmagukkal és környezetükkel küszködőkre, betegnek, rossznak, gyengének, sőt, bűnösnek nyilvánítva őket. Olyan ördögi körbe kényszerítve önmagukat és másokat, melyben sem a panaszkodó-ítélkező, sem a megítélt nem találhat segítséget: egymás elől zárják el a segítséghez vezető utakat. Ebből a körből kilépni csakis a nyitott odahallgatás révén van lehetőség – hogy a pásztor is meghallja a hangot, mely biztonságot tud adni neki.
Ami pedig a most is zajló, lelkészek lelki egészségvédelme csoport munkájával kapcsolatban különösen is szívmelengető, az a tapasztalat, hogy milyen hálásak tudnak lenni azok, akik visszajelzést kapnak. Persze vannak, akik szkeptikusak, és olyanok is, akik nem tudják, miről is szól ez a folyamat. De akik aktívan részt vettek a visszacsatolás során a párbeszédben, így fogalmaztak: „Végre valaki kíváncsi ránk!” És itt érkezünk el az egész fáradozás kulcsához és a jelen lapszám jelentőségéhez. Aki érdeklődve és kellő nyitottsággal veszi kézbe a mostani Sárospataki Füzeteket, a kölcsönös kíváncsiság és érdeklődő odafigyelés fontosságának felismerésére juthat. Legtöbbször ugyanis nem kérdezünk, hanem állítunk. Diagnosztizálunk, mielőtt megértenénk. Véleményt nyilvánítunk, mielőtt odahallgatnánk. Jelen lapszámnak ennek fényében éppen az a célja, hogy lehetőséget adjon odafigyelni és meghallgatni. Ránézni arra, hová jutottak az amerikai protestáns egyházakban végzett felmérések, ahogy ezekre Mikola Borbála és Tasha Chapman tanulmánya rámutat. Átgondolni azokat a lépéseket, melyeket a teológiai oktatás reformja érdekében külföldön tettek, a felmérés következtetéseit levonva. Megdöbbenni azon, hogy Kővári Magdolna, Johann Gyula és Varga Kapisztrán írása katolikus nézőpontból ugyanarra a jelenségre rátekintve mennyire hasonló eredményekre jut a papokkal kapcsolatban: „A feldolgozatlan váratlan és normatív krízisek, az »elvégezhetetlen« feladatok sora, az önromboló életmód (amiket gyakran vallásos sztereotípiákkal próbálnak oldani) olyan szenvedésnyomást jelenthetnek, amelyek egyenes következménye a megküzdési stratégiák kimerülése, az egyedülmaradottság-magány megélése, a testi és lelki betegségek erodáló hatásának átélése. Mintha egy olyan harcról lenne szó, amelyben – akár akarja, akár nem – minden úton járónak részt kell venni, amihez egy »védelmi öltözékre« van mindenkinek szüksége.” Elgondolkodni a „Kairosz programon”, melynek célja, „hogy »kegyelmi« teret és időt nyisson papok és férfi szerzetesek számára megálláshoz és megpihenéshez, hogy reflektálhassanak életútjuk és lelki útjuk alakulására, felüdülhessenek testben és lélekben, megerősödjenek hivatásukban, megújulhassanak elköteleződésükben és szolgálatukban.”
Az odahallgatás teremtette csendben először egy alapigazságot kell újra tudatosítani. A pásztor először is a nyáj tagja, aki nem élhet megtartó kapcsolatok, kölcsönös bizalom és elfogadás nélkül. Aki szintén egy közösség része, ő maga is éhező, gondoskodásra szoruló, biztonságra vágyó lény. Járay Márton és Mucsi Zsófia tanulmánya, akik a lelkészek lelki egészségvédelme projekt felelősei és aktív előremozdítói, éppen erre hívják fel a figyelmet. A két tanulmányban a magánszféra és a lelkészi szféra szétválasztásának problémája mellett a lelkész elmagányosodása kerülnek a fókuszba. Ennek okaként a lelkészi szerepből fakadó elvárások mindkét esetben meghatározó szerepet töltenek be: egyfelől az ideál, mely szerint a lelkész nem segített, hanem segítő, másfelől az „omnipotencia kísértés”, mely szerint a lelkész minden kérdésben tájékozott kell legyen. Ennek következménye sok esetben az, hogy a nyáj felelőse nehezen nyílik meg, és fogad el segítséget. A lelkész „hivatásos hívő”, akinek magánélete nem csak rá tartozik. Ebben a feszültségben fontos és aktív energiabefektetést igénylő munka annak egyéni megélése, hogy a lelkész is „Isten gyermeke”, akinek ugyanúgy szüksége van a támogatásra és lelki megújulásra, mint azoknak, akikért fáradozik. Thoma László hasonló írányba mutató tanulmányában provokatív módon a lelkész „narcisztikus” alaphelyzetéről beszél: a lelkész az omnipotens Isten közvetítőjeként a szószéken a figyelem középpontjában áll. A narcisztikus személyiség jellemzőinek alapos bemutatása és a terápiás lehetőségek ismertetése után arra jut, hogy az egészséges önszeretet kialakítása egy fontos életfeladat a keresztyén ember számára – és így a lelkész számára – is. Az egészségtelen, csodálatot éhező és másokat önmaga felmagasztalásához használó attitűdben „az ember tragikus elesettségéről, önelfogadásának képtelenségéről és önmegvetéséről van szó. Ennek ellenszere Isten feltétlen szeretete és elfogadása.” Tegyük hozzá, ez az önelfogadáshoz megérkezés egy hosszú és sokszor fájdalmas felismeréseket tartalmazó út.
Fontos írásként kapott helyet ebben a füzetben Siba Balázs tanulmánya, aki a teológiai oktatás jelenlegi állapotával kapcsolatos felmérések eredményeit ismerteti. Külön jelentősége a szövegnek éppen az a lelkészek lelki egészségvédelmi munkacsoport körében is megfogalmazódó igény, hogy a lelki kondíció javításának és megőrzésének munkája ne pusztán a már aktív szolgálati idejüket töltő lelkipásztorok és egyházi munkatársak körében, hanem a teológián elkezdődjön. A tanulmány azt erősíti meg, hogy a lelkészek körében tapasztalt igények megjelennek a teológushallgatók között is (aktívabb mentorálás, több önismeret és egyéni kegyességre fordítható idő). Felhívás az írás arra, hogy a személyes igények ne kerüljenek a curriculum árnyékába, és ne váljanak másodlagossá a képzés során.
A jelen lapszámot árnyalja Homoki Gyula prédikációja, mély reflexióként az emberi élet törékenységére és az ebben a törékenységben megélhető távlatokra. A recenziók is erősítik a közös témát: Fabiny Tamás Júdás-könyve éppen annak az alaknak a történetét vizsgálja, akivel kapcsolatban a legtöbb előítélet fogalmazódott meg – a mű ezt a képet igyekszik árnyalni, megérthetőbbé tenni azt a tanítványt, akit alig látunk a rárakódott kritika rétegeitől. Az itt bemutatott, Hézser Gábor és Bakk-Miklósi Kinga szerzők által jegyzett pásztorálpszichológiai tankönyv is fontos fejezeteket tartalmaz. A depresszió és szuiciditás, valamint a szenvedés–vigasztalás témáinak és a spiritualitás megélésének kérdéseit boncolgató fejezetek révén hasznos útmutatást tudnak nyújtani a közegyházi szinten is jelentkező, a lelkipásztorok mindennapi életét befolyásoló kérdésekben.
A Körkérdések rovatban személyes válaszokat és ajánlásokat kapunk a lelkészi munka különböző színterein és pozícióiban szolgáló munkatársaktól. Az ő meglátásaik egzisztenciális oldalról erősítik a tanulmányokban szakszerűbben megfogalmazott téziseket és megállapításokat. Az ő őszinte megszólalásukon keresztül még erőteljesebbé válik az a minden írásban felbukkanó alapgondolat, hogy a lelkipásztor, csak pásztorként határozza meg magát, és saját szükségletei, igényei és vágyai megélésében társ, problémáiban pedig segítség nélkül marad, nemhogy a nyája, de ő maga is eltévedhet, és reménytelenül bolyonghat.
Mi tehát a cél? Megkerülhetetlenül kimondani valamit. Rámutatni arra, hogy pásztoraink elfogadhatják, hogy erejük véges. Hogy problémáik nem mellékesek, és nem egyediek. És arra is, hogy a gondozónak figyelnie kell. Elsősorban önmagára, kapcsolataira, szerepein túlmutató emberi mivoltára. Ő is kérhet pásztorolást, hiszen ő is a nyáj része.
