Egy régi indián közmondás szerint ha kimerültek vagyunk, meg kell állni, mert túl gyorsan mentünk, és hagyni kell, hogy a lelkünk utolérhessen. Mintha igaz lenne ez nem pusztán egyéni, hanem közösségi, egyházi szinten is: még mindig loholunk. Ezalatt pedig a teológia és a ráció, ahogyan azt egy közhellyé vált kritika megfogalmazza, olyan mértékben eluralkodott rajtunk, hogy a lélek hátramaradt valahol. Pedig egyház és világ szomjazza a lelki élményt, mégpedig úgy, ahogyan azt Tóth Sára lapszámunkban megfogalmazza: „ma a keresők evilági spiritualitást igényelnek, azt, hogy a szentségest ne a valóság peremén, hanem annak középpontjában találják meg”. Vajon tudunk ilyet adni? Ehhez először is meg kellene állni, és
ki kellene fújni magunkat.
Az is elcsépelt, de még mindig igaz megállapítás, hogy a protestantizmus bizonyos kegyességi irányzatai számára a spiritualitás kifejezés vagy akár a „keresztyén meditáció” fogalma mindmáig mélységesen gyanús. Ez nem jelenti természetesen, hogy a protestáns hagyomány ne lenne gazdag spirituális útmutatásokban, vagy a keresztyén úttal foglalkozó szövegekkel. Újabban mégis inkább az a jelenség figyelhető meg, hogy amennyiben valamilyen lelki megújulás útját keressük, inkább a katolikus vagy karizmatikus kegyesség irányában teszünk tapogatózó lépéseket, nem pedig a saját örökségünkhöz fordulunk. A jelen szám is mintha ezt a látszatot keltené: a megalapozó tanulmányok egy része katolikus szerzők tollából származik, sőt a Körkérdés rovatban megszólaló szerzők egy része szintén a katolikus, azon belül is jezsuita lelkigyakorlathoz kapcsolódva kísérletezik saját gyülekezeteiben vagy lelki közösségeiben a spirituális mélység megértésére és gyakorlására. A saját gyökereink feltérképezése viszont nem egy folyóiratszámban megoldható feladat. Ez hosszú és fáradtságos, sok kutatást és komoly együttműködést kívánó munka. Most inkább körülnézni szeretnénk, hogy a folyamatokat lássuk. Ezért volt többek között fontos, hogy Lukács János SJ, a Manréza vezetője is megszólaljon egy cikk erejéig, hozzájárulva a közös gondolkodáshoz, részben arra is keresve a választ, miért indult valóságos zarándoklathullám a református egyháztagok köréből a dobogókői lelkigyakorlatos házba.
Mégsem kívánjuk azt az érzést kelteni – és ezt ezek az írások is világossá teszik –, mintha a lelkiség vagy a misztika valamelyik felekezet saját tulajdona lenne. Sőt, a „misztikus”, a „lelki” vagy a „spirituális” minden keresztyén felekezet sajátja, a hit mélyén húzódó istenélmények hálózata, melyekben sok közös pont található, mégha hátterüket és konfesszionális keretüket tekintve jelentős különbségeket is látunk köztük. Ez a közös pont pedig elsősorban antropológiai: a hit elmélyülésének folyamatához ugyanis hozzátartozik a tapasztalat, az Istennel való találkozás sokszor megrendítő és felpezsdítő élménye, és a vele való kapcsolat megélésének teljes útja. Ezt semmilyen krisztológiai meggyőződés nem írhatja felül, és nem tekintheti másodrendűnek, mintha a tapasztalás útja alacsonyabbrendű lenne az Istennel kapcsolatos teológiai állításokhoz vagy protestáns hitvallásos tantételekhez képest. Inkább abból a meggyőződésből kell kiindulni, hogy a spiritualitás iránti vágy és a személyes megélés igénye jogos, és nem tolható félre, főleg ma, amikor a különböző gyökérből táplálkozó misztikus-lelki művek és tanítók iránti igény hatalmasra nőtt. Ilyen például az újabban töretlen népszerűségnek örvendő, de sokak által gyanúval fogadott „modern misztikus”, Richard Rohr, akinek egyik művét Győri-Dani István ismerteti kritikus recenzió keretében. Ha pedig protestáns körökben távolságtartással szemlélünk is bármilyen ilyen élményt, talán éppen azért tesszük, mert a tapasztalat csatornázásához vagy az út bejárásához nincs módszertanunk. Ez viszont tanulható.
Ami irigylésre méltó, az a szabadság, amivel például a katolikus egyház ehhez a kérdéshez nyúl, és erre nyilván a saját sokrétű, a távolkeleti missziók hatására is formálódó hitfelfogása és hagyománya nyújt alapot. Ezt a más vallások iránti nyitottságot, és annak lehetőségeit érzékelteti Francis X. Clooney egyik művét bemutató recenzió Lapis-Lovas Anett Csilla tollából, valamint Rácsok Gabriella rövid ismertetője Goshen-Gottstein rabbi vallásközi összefogásra épülő legújabb projektjéről, a „Koronaspekcióról”. Az újkeletű spirituális igényekre nyitottság jele az is, hogy mára a hit óriásainak, többek között Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Tauler, Suso, és Eckhart mester munkáinak fordítása és újrakiadása reneszánszát éli, és a Magyarországra összpontosító misztikakutatás is kezd teret nyerni, elég csak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának 2013-ben megjelent kiadványára gondolni, mely a Lelkiségtörténeti Műhely egyik konferenciájának anyagát tartalmazza. [1] Az talán jelzésértékű – és emiatt hiánypótló a Sárospataki Füzeteknek ez a száma –, hogy az egy évre rá megjelent Lelkiségek, lelkiségi mozgalmak Magyarországon és Kelet-Közép Európában kötetben pusztán egyetlen tanulmány foglalkozik a protestantizmus lelki mozgalmaival. [2]
Természetesen saját egyházunk berkein belül is születnek vonatkozó kegyességtörténeti kutatások: a skót misszió magyarországi vonatkozásaival Kovács Ábrahám foglalkozik, „A protestáns fundamentalizmus hermeneutikai megközelítése” kutatócsoport a fundamentalizmus teológiai és lelki kihívásait vizsgálja a protestáns teológiára gyakorolt hatása felől. Említhetjük a Református Kegyesség konferenciát és a hozzá tartozó kutatócsoportot, mely szintén a protestáns lelkiség múltjának, jelenének
és lehetőségeinek vizsgálatát tűzi ki célül, és büszkén mondhatjuk, hogy eredményei a Sárospataki Füzetekben kapnak teret (ilyen volt pl. a 2017/2. szám). A Károli Gáspár Református Egyetemen beindult egy „Spiritualitás és misszió az egyházban szakirányú továbbképzés”, mely nem pusztán a protestáns lelkiséget szeretné bemutatni, hanem ennek gyakorlatához, vezetéséhez is szeretne felkészülséget biztosítani. Öröm, hogy mindkét műhely bemutatkozik ebben a számban, mindkettőről szellemi atyjuk, az előbbiről Nagy Károly Zsolt, az utóbbiról Siba Balázs Szabóné László Lillával közösen írt rövid ismertetést. És természetesen megjelentek, megjelennek értékes tanulmányok, korábban a két világháború közti kálvinista irányzatokkal kapcsolatban, [3] vagy újabban a lelkészek lelkiségét vizsgáló írások keretében, még ha ezek szórványosnak is tekinthetők. [4]
A növekvő érdeklődés szelét kutatók és kutatások tehát több irányból igyekeznek befogni, és a jelen lapszám is erre tesz kísérletet, nem elsősorban szakteológiai szempontból vizsgálódva, hanem körképet nyújtva a jelen helyzetről saját felekezetünk keretén belül és kívül. Ezért kifejezetten hasznos Patsch Ferenc SJ tanulmánya, aki a katolikus lelkiségi mozgalmakat szemlézi – ez számunkra is fontos lehet, hiszen nem pusztán inspirációt nyújt, de tájékozódási pontokat is adhat, amikor a saját útkeresésünk során meghatározzuk önmagunkat. Görföl Tibor tanulmánya a bennünket is izgató kérdést veti fel: vajon mit tudunk kezdeni a misztikus hagyománnyal ma? Mit jelent a misztika? Milyen kapcsolódási pontjaink vannak a saját korukban is félreértett (vagy nem értett) spirituális lelki vezetőkkel? Turai Gabriella női misztikusok életét elemezve jut arra a következtetésre, hogy életük és tevékenységük szociális összefüggései elengedhetetlenek a megértésükhöz. Vajon ma nem olyan világban
élünk, ahol az ilyen tapasztalatok autentikussága iránti vágy mindennél erősebb? Ehhez a kérdésfelvetéshez szorosan kapcsolódik Tóth Sára teológiai mélységű írása és Zalatnay István a tanulmányhoz írt válasza, mely éppen a szentség tapasztalatának újradefiniálására tesz kísérletet. A szent és profán Rudolf Otto-féle radikális szembenállásával szemben kimondja: a Krisztus-esemény a szent megmutatkozási helyévé avatja a világot; azaz a szentség a lét mélyrétegeiben lesz megélhető. Anélkül persze, hogy feladnánk a transzcendens és az immanens közt feszülő ellentétet – ezt azonban az elmélyülésben mégis meghaladjuk. A csendes szemlélődésben, az ünnep és a művészet valódi átélése révén a világra való rácsodálkozás és Isten megtapasztalása elválaszthatatlan egységbe forr.
Kis Médea alapos tanulmánya az ének spirituális erejével foglalkozik: hogyan őrzi meg lelki-spirituális egészségünket a dallam, a zene? Amikor arról beszél, hogy az éneklés hatására a „realitásérzék csökken, az idő fogalma megszűnik, bármi lehetségesnek tűnik. Változik az önkontroll, sok akaratlan reakció autonómmá válik, a fájdalomérzés csökken. Az én- és testhatárok fellazulhatnak, a világegyetemmel való egység érzése jelentkezhet”, akkor nagyon közel kerül a misztikus tapasztalat klasszikus leírásához. Az éneklés esetében azonban nem az egyéni, hanem a közösségi élmény és a közösségi összetartozás, valamint istentapasztalat kerül előtérbe. Ez az erősen individuális-narcisztikus önkeresési kísérletek idejében különösen fontos összefüggésnek bizonyul. Az éneklés megújítása fontos eleme lehet a lelki megújulásnak, bár az ezzel kapcsolatos vita egyházunkban sajnálatos módon elhalványult, részben a himnológusok és az újabb trendeket támogatók kölcsönös meg nem értése következtében. Gacsályi Zsolt és Porkoláb András József üdvözlendő és egészen sajátos kísérletre vállalkozik: a református zarándoklat teológiájának kifejtésére. Ez a gondolatsor azért rendkívül fontos, mert feltárja egy egyre többek által megtapasztalt fizikai és lelki út rendkívül bensőséges, testvéri, ugyanakkor Istenre koncentráló összetevőit, mely mindezek felett a sákramentumok erőterébe ágyazott.
Különösen izgalmasra sikerült a Körkérdés rovat, melynek keretében olyan gyakorló lelkészek vagy tanárok szólalnak meg, akik a spirituális útkeresést gyülekezeti vagy részben tudományos szinten, de gyakorlati aspektusuk szempontjából vizsgálják. Hálás vagyok azért, hogy őszinte és kritikus hangon szólnak, ugyanakkor mégis fontos feladatokat fogalmaznak meg. Nagyon fontos írás ebben a blokkban Barsi Balázs ferences atyáé, aki a „misztikát” a Szentháromság Isten tiszteleteként fejti ki. Úgy látja, más út nincs, csak a Háromegy Isten személyei közti mélységesen bensőséges kommunikáció és együtt, egymásért létezés megvalósítása itt a földi keretek közt. Fekete Ágnes írása a csendhez való visszatérést sürgeti – hiszen a református egyház hajlamos az Ige egyházaként a bőbeszédűség egyházává lenni. Szakács György erre rímelve pedig azt emeli ki: egyház és spiritualitás egy, az egyház maga a spiritualitás. Ugyanis a lelkiség az a tapasztalat, melyet a hit útján járás érlel meg a lelkipásztorokban és a hívekben. Ez a tapasztalat az, melyből építkezni és melyet közvetíteni lehet, ahogy azt maga Jézus is tette. Ezt követi az írásom, melyben a tánc és meditáció kapcsolatát, egy belső utat mutatok be saját élmények, kérdések és (olykor teológiai) kétségek alapján.
Idővonal rovatunkban Szűcs Ferenc teológiai professzorról Füsti-Molnár Szilveszter emlékezik meg, akit 2006-ban a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tiszteletbeli tanárává avattak.
Jelen számunk képei nagyon különböző korokból, eltérő földrajzi területekről és felekezeti hagyományokból származnak. Egy közös probléma köti össze mindegyiket: valamilyen módon a nem láthatót teszik láthatóvá – akár szándékosan, akár csak a néző, az értelmező reflexiójában.
Miben is lehetne több egy ilyen lapszám célja? A körképpel, a helyzet és a kihívások bemutatásával, a szakmai és a személyes tapasztalatok megszólaltatásával, a felekezetek teológusainak közös munkáját megjelenítő kötettel azt hiszem, elértük a célt. Elkezdtünk látni, és elkezdtünk beszélni arról, ami egyre többekben ott feszül: az Istennel való találkozás lelki, misztikus élményére irányuló mélységes vágyról, valamint az útról, melyen egymást kísérhetjük.
[1] Bogár Judit (szerk.): Misztika a 16-18. századi Magyarországon, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, 2013.
[2] Barna Gábor – Povedák Kinga (szerk.): Lelkiségek és lelkiségi mozgalmak Magyarországon és Kelet-Közép Európában, Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2014.
[3] Bogárdi Szabó István: Kálvin és a kálvinizmus irányzatok, különös tekintettel a két világháború közötti egyház- és teológiatörténetben, Confessio, 33. évfolyam, 2009/2, 24–34.
[4] pl. Siba Balázs: Spirituális útkeresés és a református lelkiség, lelkészinterjúk fényében, Theológiai Szemle, 59. évfolyam, 2016/3, 158–169.
Kustár György
a szám szakmai szerkesztője
Lapunk nyomtatott formában megvásárolható a Kiadónál, és hamarosan elérhető lesz Budapesten az Írók Boltjában, illetve Debrecenben a Karakter 1517 és Sárospatakon az Azária könyvesboltban.
A szám tartalomjegyzéke és letölthető cikkei itt érhetőek el!
